5. rész – Egy régi ismerős

Az elkövetkező öt napban mindenkit megszállt az ihlet, hihetetlen gyorsasággal dolgoztak a lányok. Ella és Roxy ráálltak a toilet-es témára, míg Molly gőzerővel próbálta a szerelem fogalmát sorokba sűríteni.

Csak Mia volt, aki inkább külön vált a többiektől, és a hangszereléssel foglalatoskodott. Nem az a típus volt, aki könnyedén le tudta írni az érzéseit, néha még magát se értette meg. Elolvasta a kész szövegeket, tetszettek is neki, ha meg nem, azt nyíltan közölte a csajokkal. Ő volt az, aki leginkább a háttérben munkálkodott. Roxy az egyik délutánon megfogta a kezét, leültette maga mellé.

- Mostanában még a szokottnál is csendesebb vagy – próbált finoman célozgatni.

- Ajj – egyik kezével a homlokát kezdte masszírozni. – Jól vagyok, csak…

- Csak? – óvatosan lefogta Mia kezét, és elvette a feje elől, hogy a szemébe nézhessen. – Nekem elmondhatod.

- Nem tudom. Mármint, hogy mit tudnék mondani.

- Ez nem hangzik túl jól – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Hát… - beleharapott az alsó ajkába – Szerintem szakítok Jason-nel. Mert hát ez így nem jó, és úgy érzem ez a helyes. Vagyis nem, ez nem helyes, csak…

- Értem, hogy mire gondolsz – halványan elmosolyodott és megölelte barátnőjét. – De mégis, ha úgy érzed… még kiszállhatsz – jegyezte meg halkan.

- Neeem, dehogyis! Eszembe se jutott! – szólalt fel hirtelen.

Pedig mégis. Eszébe jutott… de döntenie kellett, és helyesen döntött. Bár attól függ, honnan nézzük. Az életünk folyamán áldozatokat kell hoznunk, ha akarjuk, ha nem.

Tiszta ég, kellemes szellő, még csak június közepe volt. Pont sétáláshoz való idő. Egy lány lassú léptekkel haladt át a parkon. Mélyeket lélegzett és élvezte, ahogy a Nap sütötte az arcát. Arra gondolt, hogy egyszer majd talán nem tud így végigmenni egy parkon, egy utcán, valahol, bárhol. Aztán az járt a fejében, hogy miért egyedül sétál most? Mármint… jó lenne belekarolni valakibe… egy fiúba.

Egyszer volt szerelmes, azt hitte a fiú is szereti. De egy idő után kiderült, hogy a srác igazából valaki másba zúgott bele… kihasználták. Talán akkor érezte magát életében a legpocsékabbul. Akkor, hogy magát vigasztalja, rájött, hogy a pozitív oldalát kell nézni a dolgoknak, és akkor nem is fáj annyira. Rájönni erre nem nehéz, de ténylegesen elfogadni és hasznosítani… az már nem piskóta. Bár maga a gondolat is már pozitív. Mindig törekedni kell rá.

- Hey kit látnak szemeim! Roxó! – köszönt rá valaki és kérdés nélkül leült mellé a padra.

- Jézusom! – ugrott meg ijedtében a lány.

- Nem talált, Mike vagyok… - vigyorodott el – De ha becézgeti akarsz, csak rajta – kacsintott, majd összeborzolta Roxy haját.

- Kösz – megpróbálta lesimítani a felálló szálakat –, épp stílust akartam váltani, ez a haj pont jó lenne hozzá…

- Akkor ma is csodát tettem – a fiúnak rettentő széles mosolya volt, le se lehetett törölni az arcáról. – Régen láttalak… - mérte végig a szemével – Még mindig egy álomvilágban élsz?

Ezt a szót utálta. Álomvilág. Mindent meg lehet valósítani, csak akarni kell. De ha mégsem, elképzelni még kellemes. Nagy levegőt vett és kissé csücsörített a szájával. Erőt kellett vennie magán, hogy ne adjon Mike-nak egy tockost.

- Direkt piszkálsz? – hunyorított a szemeivel – Amúgy meg nem.

- Hohó! Mikor vehetem meg az albumod? Vagy…

- Lehet, hogy már télen. De még nem tudom, majd értesítelek – most Roxy kacsintott.

- Úgy veszem észre, sok mindenről lemaradtam… - előhúzott a zsebéből egy öngyújtót és egy cigis-dobozt.

- Elég sokról.

- Van most barátod? – kérdezte és rágyújtott.

- Mondtam már, hogy hagyjál békén? – összevissza kalimpált a kezével, hogy ne érezze a füstöt.

Mike észrevette, és inkább elnyomta a cigit.

- Bocs! Elfelejtettem!

- Semmi baj, neked elnézhetem. – mosolyodott el – Találkozunk majd még?

- Randira hívsz? – húzogatta a szemöldökét – Jó, tudom, hagyjalak –ismét vigyorgott.

- Nehéz eset vagy…

- Nem nehezebb, mint te – sóhajtott.