…

2013. február 18.

Kedves Naplóm!

Nem indult fényesen a nap. Szó szerint. Ötkor csörgött az órám, persze lenyomtam és tovább aludtam. Fél órával később már össze-visszarohangáltam a cuccaim után kutatva. Nem akartam megint elkésni az egyetemről, hisz másfél óra mire beérek, ha nincs dugó.

A suliban találkoztam Tommal is és áááh. Olyan édes, fel is köszöntött. Nem felejtette el, hogy ma van a szülinapom. Igen, ma lettem húsz éves. Ilyen gyorsan telne az idő? Nem akarok öreg lenni, bár még nem is tartok ott. Még mindig egy nagygyerek vagyok. Nem is bánom, szeretem magam és az életem.

Később pár barátommal is összefutottam. Legutóbb meglepetés bulit csináltak nekem. Vajon ez évben is így lesz? Bár nem tudom… majd kiderül. Nekem elég lenne, ha meglátogatnának, és egész este beszélgetnénk. Nem tudom elégszer mondani, hogy milyen jó, hogy nekem vannak a legjobb barátaim.

Csöngettek, úgyhogy megyek is, és megnézem ki lehet az este kilenckor.

Holnap beszámolok az eseményekről! Jó éjt!

2013. február 19.

Ahh el se hiszem. Tegnap este átjöttek a haverok, teljesen lefárasztottak, de olyan jó volt! Iszogattunk kicsit, mondjuk volt, aki teljesen beállt. Szegény gyereket úgy kellett hazavinni… Ő baja, hogy nem tudja hol a határ.

De viszont térjünk vissza Rám. Itt volt Tom és amikor adott puszit… olyan jó illata van. Miért nem tetszem az ilyen helyes, jófej srácoknak? Vagy tetszem, csak félnek közeledni hozzám? Annyira nem lehetek ijesztő… Vagy mégis? Biztos valamin kéne változtatnom, de… leszarom.

Jaaa, meg ma voltam anyunál. Olyan finom sütiket csinált már megint. Hoztam haza is. El fogok hízni. Jajj meg otthon volt anyunál John. Gyerekkorunkban mennyit veszekedtünk, te jó ég, de most már jó testvérek vagyunk. Legalábbis én így érzem.

2013. február 23.

Bocs, hogy kimaradt pár nap, de mi történt! Még most is alig hiszem el! Mintha egy kívánságom teljesült volna. Szóval… Tom elhívott randira. Nem is igazán randira, de hasonlóra. Vagyis csak sétálni hívott el, de nem baj, nekem ez is rohadt jólesett.

Annyit dumáltunk, jobban megismertem, és most már még jobban akarom Őt! Végig mosolygott rám, azt hittem elolvadok helyben. Meg azok a mélybarna szemek… nem lehet neki ellenállni!

Szerintem Ő is jól érezte magát velem. Ennek remek tanúja, hogy vasárnap este elvisz moziba! Anyám borogass!

2013. február 25.

Szombat van. Annyira, de annyira dühös vagyok! Ennyire felbaszni nem nagyon lehet, de ennek a csajnak most sikerült! Mit érdekli Őt, az én dolgaim, a magánéletem?! Még csak nem is ismer! Mi alapon szól bele az életembe?! Megtudta, hogy Tommal találkozgatok és ez neki nem tetszett. Azt gondoltam, hogy bele van esve Tomba, de hogy ennyire?! Kis híja volt, hogy nem esett nekem… Jobb is lett volna, szétvertem volna a hülye fejét! És szartam volna a következményekre. Jogom van szerelmesnek lenni nekem is! Vagyis… nem lehetek szerelmes belé… nem is vagyok, de erről nem kell tudnia. Senkinek sem kell tudnia…

Bárcsak láthatatlan lennék, és senki se látna, csak Ő. Csak Tom!

2013. február 27.

Helló Naplócskám!

Hogy kezdjek bele? Netán az elején? Rendben.

Pontosan jött értem, én meg pontosan nem lettem kész, szóval várhatott rám bő negyedórát. Mikor kijöttem a fürdőből, Ő a fotelban ült. Mikor meglátott, idézem „Milyen vad vagy már megint! De nekem így vagy tökéletes!” és persze az a mosolya…

Elfogad olyan kis lázadónak, amilyen vagyok, ez olyan szuper érzés! Az összes pasim eddig mindig meg akart változtatni, de neki így is jó vagyok? Kell ennél több? Tudom, kell, de most ez se érdekel.

Beültünk a kocsijába. Nem mondom, hogy nem képzeltem el, hogy mikor hazahoz, áthajol a váltó fölött és megcsókol… Nem hangzik romantikusan? Kár, hogy a romantika távol áll tőle, de ezt a kis bakit felejtsük is el.

A film közben átkarolta a vállam és rám vigyorgott. Én meg elpirultam. Tiszta gáz, hogy már ennyitől kész vagyok, de senki sem tökéletes. Végig átkarolt a kezével. De nem taperolt, nem nyúlkált, tisztességes volt!

A kocsiban végig dumáltunk, olyan jól lehet vele beszélgetni! Bár inkább én csak hallgatok, ő meg mondja és mondja és mondja… Kész elnyomás. Majd legközelebb én leszek a dumaláda, Ő meg csak mosolyoghat rám a finom szájával.

Na persze, az áthajolós, gyengéd csók elmaradt, de nem végleg! Felkísért egészen a lépcsőn a lakásomig (hálás vagyok érte anyu, tényleg), majd ott állt és nézett, amíg én a kulcsomat kerestem. Közben megkérdezte, hogy máskor is elmennék-e vele. Ugye nem kell mondanom, hogy elpirultam?

Következő kép, hogy óvatosan átölelt és a nyakamra adott egy puszit… Ááááá, azaz illat! Meg az a puszi! Tom Kaulitz, azt hiszem nagyon kedvellek!

2013. március 5.

Már megint jelentkezem!

Ma is olyan csúcs volt! Egész nap Tommal voltam… igen, most fülig pirultam. Elmentünk a parkba, sétálgattunk, meghívott egy fagyira. Szép idő volt, de hirtelen beborult és szakadni kezdett az eső! Éreztem, hogy még a bugyim is vizes, majdnem fel is nevettem, de ekkor hirtelen… Tom magához húzott, egyenesen az óriási, kapucnis pulcsijába! Nem érdekelt, hogy most mi lesz, odabújtam hozzá szorosan, és mélyet szippantottam az illatából. Észre is vette, megkérdezte, hogy tetszik-e az illat. „Nem elég nyilvánvaló?” kérdeztem vissza, majd odahajolt és megcsókolt. Megremegett az egész térdem, ha nem tartott volna, biztos összeesek. A csók után meg is kérdezte „És ez tetszett?”

Nem nagyon érdekelt az eső, de egy idő után biztos helyre mentünk. A lakására. Rosszul kezdődik, igaz?

Megismertem a testvérét Billt, akivel közösen tartják fenn a kecót. Nagyon aranyos és kedves volt, bár félénk is. Ezen kívül… bementünk a szobájába, ahol gitározott nekem, no meg… csókolóztunk egy keveset.

Hivatalosan is kijelentem, hogy egy pár vagyunk! Nem is gondoltam, hogy ez valaha meg fog történni, főleg ilyen gyorsan. Habár már elég régóta többet érzek iránta, mint barátság, de türelem rózsát terem. Vagy talán mást… Tomot.

2013. március 11.

Ne haragudj, hogy ennyi idő után írok csak beléd! Mostanában elfoglalt lettem… De jó értelemben.

Tom bemutatta a haverjait, nagyon jó fejek, bár… elmentünk Tommal egy buliba, ahol persze Ők is ott voltak. Ez mind szép és jó, de előkerült a fű. Megijedtem, hogy az én pasim is füvezik, mert hát a drog nem játék. Beszélgettem vele erről, mondta, hogy egyszer kipróbálta, de ennyi. Megbízok benne már valamennyire, de félek. Kicsit össze is balhéztunk, mert megemlítettem, hogy aki egyszer megteszi, máskor is képes rá… De szerintem igazam volt, pár nap múlva bocsánatot is kért. Eddig tartott még rájött?! Na szép… a férfi büszkeség.

Tovább lapozott pár oldalt, miközben elnyomta a cigijét a hamutartóban. Elgondolkozott. Mennyire régen történt ez, és mennyire… mennyire hiányzik neki.

Lapozott még egyet, szemével gyorsan szelte a sorokat, keresett valamit.

Összeráncolta a homlokát, végigsimított a kezével a már kissé meggyűrt lapon. Megtalálta, amit keresett.

2013. május 16.

Olyan volt, mint egy őrült. Nagyon tetszett, hogy ennyire kellek neki, hogy ennyire kíván. Az ajka az enyémhez tapadt. Ahogy a kezével húzta felfelé a pólóm, úgy simított végig a hasamon. Kirázott a hideg tőle, nagyon jól bánt a kezével, az ujjaival, mindig tudta mit, hogy tegyen velük.

Hátradöntött az ágyon, a nyakamat csókolgatta, egy pillanatra behunytam a szemem, és mire kinyitottam, már nem volt rajtam melltartó. Azt tudtam, hogy volt már nővel, de nem számítottam ekkora tapasztalatra.

Emlékszem még, hogy mikor levette a bugyim, elég sokatmondóan nézett végig a testemen. Nem voltam zavarban, előtte nem, de azért fülig vörösödtem…

Elmosolyodott, az ölébe tette a kis, barna borítású könyvet. Nem kellett ezt a kis fejezetet tovább olvasnia, tökéletesen felrémlett előtte a folytatás. Minden apró mozdulat, minden érintés, minden finom csók, minden elsuttogott szó… minden vágya a lány iránt.

Hiányzol.

Behunyta a szemét, és maga elé képzelte a nőt, akit szeretett. Nem merte bevallani magának soha, másnak sem, még annak se, aki az érzést táplálta. Megbánta. Ha elmondja, talán nem szúrna ott, a szíve körül a fájdalom, ahányszor csak rá gondol. Talán könnyebb lenne túllépni az egészen. De makacs, nem is akar véget vetni a szenvedésnek.

Az én hibám. Vigyáznom kellett volna.

Összeszorította a szemét, eldobta magától az Emléket. Az a földre esett, némán, meggyötörten.

Tovább ült a srác a székben, épp úgy, mint ahogy a napló zuhant. Némán, meggyötörten…

Most 2016 februárjában járunk. Az idei nagyon hideg tél, térdig ér a hó, a fákról lelógnak a jégcsapok. Minden ember, aki csak teheti, vagy megvan a józanesze, az behúzódik a házába a vihar elől. Csupán egy évszak, de van, akinek ennél jóval több. Tom Kaulitznak sokkal többet jelent.

A baleset óta minden február 18-án felmegy a padlásra, előkotor egy poros dobozt, ami jól el van rejtve, hogy senkise találjon rá, csak Ő. Kényelmesen leül, lassan letörölgeti a kifaragott fadobozkát. Először egy képet nézeget, néha elmosolyodik, végighúzza a mutatóujját a fotón. Közel teszi az arcához, mintha nem látná elég jól, így nézi hosszú percekig. Leteszi az asztalra, majd belenyúl a dobozba ismét. Egy bőrkötésű könyvfélét húz elő, amire ez van írva gyönyörű betűkkel: Carpe diem!

Hát persze… a lánnyal mindig egy húron pendültek, még az életfelfogásuk is hasonló volt… többnyire.

Hiányzol…Emlékszem…

Forró nyári nap volt, fülledt meleg, de már érezni lehetett, hogy hamarosan eső lesz. De nem elég hamar. Tom és a lány, akit nagyhatalommal ruházott fel, –még pedig azzal a hatalommal, amit kevés embernek ajánl fel- a szeretettel, épp hazafelé kocsikáztak.

Alig várták, hogy hazaérjenek közös lakásukba, és egymásnak essenek. Tom alig bírt magával, kezét nem a sebváltón, hanem a lány combján pihentette. Folyton a lányra nézett, többet akart látni belőle. A testét és a lelkét egyszerre. Egy pillanatra odahajolt, egy édes csókot akart lehelni a lány ajkaira, aki mosolyogva várta. Nem tudták, de ez az utolsó csókuk… az utolsó, amit nem követ másik.

Fékcsikorgás, hangos csapódás, majd hosszas csend.

A könnyek gyorsan öntik el a szemeit, végigfutnak az arcán, majd fáradtan lehullnak a ruhájára. Nem töröl le egy cseppet sem, hátradönti a fejét, és szájával formálni kezdi a szavakat, de hang nem jön ki a torkán: Bocsáss meg nekem!