3. rész – A szerencse forgandó

Szögegyenesre vasalta sötétlila haját a sminkelés után. A tükörben nézte magát és mosolygott. Kiegyensúlyozottnak érezte az életét, noha mostanában rá jár a rúd a jövőjére. Meghagyta másnak az aggodalmat, úgy volt vele, hogy minden pillanat egy lehetőség, és ha egyet kihagy az ember… nos jön másik.

Sietve távozott a házukból, már késésben volt. Kis buszozás és gyaloglás után becsöngetett egy házba.

- Hello! - a srác elég feltűnően nézett végig Mián, majd egy vigyorral jelezte, hogy már megint nagyon csinosan néz ki.

- Gyere beljebb! - amint a lány levette deszkás cipőjét, Jason átkarolta a derekát és megcsókolta. – Már bekészítettem a filmet, szülőket elküldtem, szóval miénk a pálya! –kacsintott egyet.

- Oké!

Bementek a nappaliba, elhelyezkedtek a kanapén: Mia Jason ölébe hajtotta a fejét, a fiú pedig simogatta az arcát. Ez volt az ő „pózuk”. Ha filmet néztek kettesben, mindig így tették. Már elég régóta jártak, de még nem feküdtek le egymással, furcsa, de Jason nem akart siettetni semmit sem. Igazi gavallér volt a fiú, bár tudott szenvedélyes is lenni, ha a helyzet megkívánta. Márpedig volt, hogy megkívánta…

- Mondd csak, holnap nem jössz el velem moziba? - amennyire csak tudott lehajolt, hogy egy puszit adhasson Mia arcára.

- Most is filmezünk… Holnap minek? - felült és odabújt Jasonhöz- Meg igazából a csajokkal próbálnánk…

- Már megint? Annyit vagytok együtt! Nem hiszem el, hogy ennyire szereted a gitárod!

- Már pedig igenis szeretem! Terveim vannak az életemmel és… holnap velük leszek, megígértem és ezen a te kedvedért nem fogok változtatni! - csattant fel majd elhúzódott és a fiú szemébe nézett.

- Jó. - megnyomta a play gombot és többet meg se szólalt.

Utálta, hogy a banda mindig fontosabb, utálta, hogy a banda mindig bejön a képbe, utálta, hogy mindig a bandán vesznek össze.

Utálta, mert tudta, hogy egyszer a banda miatt fognak szakítani…

Sok minden múlik a szerencsén. Nem látjuk, nem halljuk, nem érzékeljük, de az mindig jelen van. Körülöttünk, bennünk leledzik, csak… néha megfeledkezünk róla. Van, hogy „elhagy” minket, de van, hogy akkor „jön”, amikor a legkevésbé sem számítanánk rá. Pont, mikor szükség van rá.

 - Miért hívtál le? – huppant le a fotelbe Roxy, unottan ráncigálta magán a ruhát- Van valami baj?

- Végülis az nincs, csak tudod mondtad, hogy visszautasítottak. – próbálta lányával felvenni a szemkontaktust.

- Ne is emlékeztess rá… - úgy tett, mint akit kirázott a hideg.

- Nem ez lenne a célom, de feltennék neked egy kérdést - elgondolkozva ült a fotelben, majd hosszas csend után folytatta. – Miért nem szólsz Charlie-nak?

- Charlie-nak? –ráncolta össze homlokát a lány- Az unokatesóm Charlie-nak?

- Pontosan.

Roxy nem értette. Azt ugyan jól tudta, hogy Charlie a zeneiparban dolgozik, van egy country bandája, ahol az énekest testesíti meg. Elfoglalt ember, sosincs egyhelyben, utazik, biztos nem érne rá… meg hát ki akarna egy ilyen hírt közölni egy profival?!

De mégis a legnagyobb kérdés az volt, hogy egyáltalán miért merül fel a neve?

- Mire akarsz kilyukadni anya?

- Tudod nemrég beszéltem vele telefonon…

Húha… Mondd már a lényeget!

- És?

- Egy időre leállnak a zenekarával. És…

- Micsoda? Mi történt? Miért? – szinte édesanyja képébe mászott, nem akart hinni a fülének.

- Azt nem tudom, de – mosolyodott el- azt igen, hogy szívesen látna titeket a stúdiójában.

- Miért?

Már az előző mondatnál tudta, érezte a választ a kérdésére, de hallani akarta. Más szájából akarta hallani, saját magának nem hitte volna el teljes egészében. Megszédült, gyorsabban vert a szíve, az ujjai elhidegültek, izgatott volt. Hallani akarta, jobban, mint valaha bármi mást.

- Hogy albumot készítsetek.