2. rész – Rossz hír

Pár nap elteltével a banda összegyűlt Roxynál egy kis tanácskozásra. Ella eltervezte, hogy most közli a lányokkal a nemrég kapott levél tartalmát. Ennyi idő kellett, míg leülepedtek benne a dolgok, míg újra erőre kapott.

A lány szobájában foglaltak helyet kissé szétszóródva. Roxy ölébe vette Heroldot, a macskáját. Előre érezte, hogy valami rossz dolog fog következni. Nem nézett a többiekre, a cicát simogatta.

 - Nos – Ella megköszörülte a torkát.

 - Van ennek valami köze a viselkedésedhez? – Mia utálta az időhúzást, szeretett rögtön rátérni a lényegre.

 - Imádom, hogy ilyen türelmes vagy. És igen, van köze hozzá… - most már minden szem kíváncsian tekintett az énekesre. – Szóval kaptam egy levelet a lemezkiadótól. A lényege annyi, hogy nem vagyunk elég jók nekik.

Néma csönd telepedett közéjük. Egyikük se akart megszólalni, bár lett volna mit mondaniuk. Nem ez az első alkalom, hogy a végzetük nemet mondott. Végzet… hat betű, de mégis mekkora befolyással van az emberre… Várjuk, hogy beteljesedjen, de arra nem is gondolunk, hogy mi van a végzeten túl, hogy pontosan mi is következik utána. Mikor már nincs mire várni.

 - Megjöttem! – gyorsan lerúgta magáról a cipőt és a konyha felé vette az irányt. – Apu nincs itthon?

 - Tudod hogy ilyenkor még dolgozik – nézett furcsán a lányára Mrs. Mandrake.

 - Ja, tényleg… - elvett egy almát a gyümölcsöstálból és unottan leült az asztalhoz.

 - Minden oké, Molly? Furcsa vagy nekem… - bizalmasan nézett Molly szemébe, miközben leült vele szemben – Elmondhatod, ha gondod van.

Molly nagyot sóhajtva tette le az almát a kezéből.

- Nem jó a demo már megint - megdörzsölte a homlokát - és most mindenki összezuhant.

- És ezt apáddal akartad kibeszélni?

 - Nem. Épp ez az, hogy nem – lassan felállt és kidobta a szemétbe a gyümölcsöt. - Csak… Tudod milyen lelkes volt, mikor mondtam neki, hogy dobolni akarok. És még most is az elsőszámú rajongóm. De múltkor is ő lett depis, nem én – elmosolyodott.

 - Mit szólnál, ha én beszélnék vele?

 - Hát annak örülnék – nagy levegőt vett és megölelte. – Tisztára úgy társalgunk apáról, mint egy tiniről… - összenevettek.

 - Ne légy letörve, lesz ez még jobb, hidd el nekem! Tehetségesek vagytok!

 - Tudom… csak néha nehéz.

Ha tudnád, milyen nehéz lesz még…

Másnap reggel, egy másik házban, egy másik -mégis hasonló- ember nyalogatásra ébredt. Pontosítva egy macska nyalogatására. Miért nem a szőke herceg az? – gondolta- Mondjuk érdekes lenne… Nagyot nyögve felült az ágyon, ránézett az órára. Még csak kilenc óra volt. Hát nem volt valami korán kelő típus. Már majdnem visszaaludt, mikor Herold erőteljes nyávogásba kezdett. Roxy figyelmen kívül hagyhatta volna, hisz csak nyarvogott… jó is lett volna, ha ugat.

 - Jajj nyugi! –ölbe kapta, kimászott az ágyból, majd lefelé tartott egyenesen a konyhába- Mindjárt kapsz enni!

Mikor leért egy régen látott emberrel találta szembe magát.

- Hát te? –adott az „idegen” arcára egy puszit.

- Itt lakom, tudod… - mosolygott le rá… ez a mosoly annyira hamis!

- Bocs apa, csak néha annyi ideig nem látlak, hogy elfelejtem ki is vagy valójában... - viszonozta a férfi mosolyát, majd tovább kutatott macskakaja után.

- Dolgoznom kell! Te is tudod, hogy ha nem végzem rendesen a munkám, kirúgnak, és akkor nem lesz miből megvenni a gitárjaidat! - emelte fel a hangját és cinikusan nézett lányára.

- Ok. Akkor visszavonom- tette fel kezeit a levegőbe. – Bocs, hogy élek!

Mindig ezzel zsarolta lányát. „Ha nem mosolyogsz rám, vége a zenélésnek”… mondhatnánk így is. Apja tényleg sokat dolgozott, alig volt otthon, ennek köszönhető, hogy Roxy elhidegült tőle. Tudta, hogy az Apja az apja, de valahogy mégsem tudott úgy tekinteni rá. Mikor a bátyja született, a családfő már akkor menekülni szeretett volna, de volt benne felelősségtudat… már amennyi, hisz később lett még egy lánya is.

Roxynak nem esett nehezére egy-egy mosolyt küldeni édesapja felé. Ő csak jól jár vele, mondhatnánk, hogy az ő kezében van az irányítás, nem pedig fordítva.