3. rész

A sekuritys elkezdett felénk jönni… gondolom már eléggé ideges lehetett.

-         Csajok találjunk ki valamit, mielőtt ideér… - Ella, majd elkezdte élesztgetni Natet… nem sok sikerrel.

-         A..a….az any….anyámat… -nyögte ki Natalie és végre felébredt az álmodozásból.

-         Mit csináljunk most? Várom az ötleteket… -Ella

Érdekes módon kiszámíthatatlan az elme ragyogása. Hirtelen eszembe jutott valami, ami talán nem bizonyul majd a legjobb megoldásnak. Hátranéztem a csajokra, és azt tátogtam el, hogy „nyugi… bízzatok bennem”. Mikor a manus ideért hozzánk, én összeszedtem minden erőmet, ökölbe szorítottam a kezemet, mint a filmekben:

-         Na ezt védd ki apukám! –mondtam és bepancsoltam neki, amilyen erősen csak tudtam.

Érdekes módon a fószer megrendült és összerogyott. Örömmámorban úszva ébredtem rá, hogy ez nagyon fáj! Éreztem, ahogy fokozatosan zsibbad el, és lilul be a kézfejem. Az ujjaimat nem bírtam megmozdítani. Nem tudtam mit csinálni… már könnyeztem a fájdalomtól.

Eközben annál a négy, egyenlőre ismeretlen mandrónál:

-         Bivaly a csaj –mondja a rasztás.

-         Én nem lennék a pasas helyében –szólal meg a feka csávó.

-         Én sem! – vágja rá a másik három egyszerre, majd a deszkás öltözetű hirtelen elmosolyodik és kitör belőle a röhögés.

-         Azt szerintem elejtették, a nagy kavarodás közben…-mondja és rámutat a „tárgyra”, ami alatt a mű bránert érthetjük.

Már mind röhögnek, mikor látják, hogy nálunk ismét folyik az élet. Elkomolyodtak (na persze… és ezt ki veszi be?) és ismét, de már kicsit közelebb jőve, elkezdték figyelni az eseményeket.

-         Páholyból nézhetjük az előadást. –vélekedik a rövid, barna hajú, mire a többi csak bólogat.

Nálunk:

-         Mit ér a kigyúrt felsőtest, ha egy tini kiscsaj egy jól kimért mozdulattal kiüti a nyeregből! Roxy bármikor el tudja intézni magát… amikor csak akarja… akár most is! –jön ki a sodrából Ella és elkezd agyon dicsérni.

-         E… ez nem szükséges E… Ella. Inkább kotródjunk odébb. Ez csak véletlen volt… az adrenalin és semmi más… - mentegetőzök, de közben már nem érzem a jobb kezemen lévő ujjaimat.

Amíg ezt elregéltem, addig az őr felállt (nem úgy).

-         SPURIIIIIIIIIII! –Nat ordítozva és elkezd futni. Magával rántja Ellát, ő meg engem.

Így kezdünk el futni, hogy mindenki ráncigálja jobbra, balra a másikat.

-         Ennek nem lesz jó vége –motyogom.

Így futkorászunk a plázában vagy 10 perce. Mint a kisvasút, egymás mögött libasorba… én vagyok legelöl, mögöttem Ella és közvetlenül mögötte pedig Nat. Végre észreveszem az exit táblát. Kicsit megörülök, hiszen már hányan lehetnek a nyomunkban. Csak egy gond van… még az ajtó előtt ott van egy fiúcsapat, akitől az előbb Nat majdnem spárgázott. Már csak pár méter volt köztünk. Háttal voltak… szerintem ők is mentek volna kifele…

-         VÁGYÁZTAM! –kiáltozok, hátha arrébb mennek… de tévedtem… megfordultak velünk szemben… ekkor leesett, hogy miért volt Nat úgy elvarázsolva… egy percig én is „elmélázok”, de a lábam nem áll meg.

Ekkor félreugrik a három szélső, de a negyedik nem. Gondolom azt hitte, hogy majd kikerüljük őt… nagy frászt…

Pár centivel előtte hirtelen lefékezek, de ezt a mögöttem állók nem tudták, hisz nem láttak ki mögülem…(nem a testalkatra kell most gondolni) megállok… ekkor hirtelen belém jön Ella, majd hihetetlen sebességgel Natalie is… ezzel a könnyed mozdulattal magammal rántom le a földre a fiút. Szerencsétlenre ráestem. Nekem nem fájt, hisz puhára érkeztem… de még mindig fájt a kezem.

Belenéztem a fekete hajúnak a szemébe, aki alattam volt. Nyilván mindenki rájött, hogy ő Bill. Még mindig csak bámulom, és ő csak mosolyog. Hirtelen belehasít a kezembe a fájdalom. Összerezzennek, és ezt nyilván Bill is észre vette. Végiggondolom, hogy most egy áruházban vagyunk, behúztam egy őrnek és ennek köszönhetően biztos minket keres, de ennek ellenére Bill Kaulitzon fekszem.

-         Mi jöhet még?! –teszem fel a kérdést magamban, de kár volt…

-         OTT VANNAK!!! KAPJÁTOK EL ŐKET!!! –hallom, hogy jó öreg „barátunk” megtalált minket, pár „haverjával”.

Ella felráncigál a földről, illetve Billről. Tom pedig Billt segíti fel. Nat hozza a formáját, és csak nézi Tomot… végül is nem minden nap látja őt az ember testközelből, testőrök nélkül.

-         Bocsi, ne haragudj. Nem akartalak fellökni. Sajnálom… -nyögöm ki.

-         Semmi baj. Ne sajnáld, én se sajnálom… -Bill, majd egy könnyed, fülig érő mosolyt elenged.

-         Ohh… nem akarok megzavarni senkit és semmit, de nektek most nem kéne menekülnötök? –kérdezi Tom.

-         Igaz is. Majdnem elfelejtettem –mondom. -Na jó, akkor mi rohanunk tovább. Helló.

-         Csá skacok. –Ella… hogy lehet mindig ilyen laza és hidegvérű .

-         Puszka. –Nat… jéééé… ő is itt van.

A többiek elöl már nagyban futottak és én is elkezdenék, de valaki megfogja a kezem.

-         Mi a neved? –kérdezi Bill.

Alig bírok válaszolni az örömtől, de csak kinyögöm a nevem.

-         Roxy.

-         Nos… örülök, hogy belém zúgtál Roxy. Remélem még valaha látjuk egymást. –mondja nekem… anyám segíts… pirulok, mint a pattogatott kukorica.

-         Én is. (jah, majd nem fogok, mi?!) –válaszoltam, majd futottam a többiek után, mint egy elmebeteg.

Utolértem őket. Még sprinteltünk egy darabig, aztán már csak sétáltunk. Egész úton nem beszélgettünk. Fel kellett dolgoznunk az eseményeket. Végül Natalie törte meg a csendet.

-         Na a guminőt meg ott hagytam. –mondja majd sóhajt egy nagyot. –Venni kell egy másikat… a tesóm tuti lecsesz majd… megöltem a kis Rozítát…

-         Ezek tényleg ők voltak?! Alig hiszem el… még most is remegek… megérintettem Bill Kaulitzot… mekkora mákom van. –mondom.

-         Sőt leteperted Billt. –Ella is csatlakozik hozzánk.

-         Én is szívesen lettem volna a helyedben… csak én mással… -sóhajtozik Nat.

-         Tudjuk! –kórusban Ellával.

-         De én viszont nem lennék a te helyedben, mikor ezt visszakapod! –fenyegetőzik Ella, majd Nat felé fordul a keze és jól „hátba veregeti”.

-         Vigyázz, még kiköpöm a protkóm! –Natalie.

Így mentünk hazafelé. Jól mulattunk. Ilyen felejthetetlen napot… pedig még egy napja sem vagyunk itt.