1. rész

Sötét volt… igen… emlékszem arra a napra, mikor már minden elhalványulni látszott. Mindenki cserbenhagyott… nem állt már mellettem senki. Csak a remény, mely oly csöpp volt, mint rideg éjszakákon a kályha meleg fénye. Éreztem azt a belülről, legbelülről jövő fájdalmat. A haverok, a rokonok, a barátok és még a családom sem vette észre a nagymértékű változásaimat. Pedig ez volt az utolsó esélyem… de hiába kiabált a testem, a lelkem, a szívem segítségért… ez a segélykiáltás elveszett a hétköznapokban… a régen csavargással eltöltött délutánokba… a családi találkozókba… elveszett a többi kiáltás között… egy volt a sok közül. Éreztem, hogy felemészt egy nálam sokkal erősebb és gonoszabb érzés. Nem tudtam eldönteni, hogy mi választ el ettől… lassan, de biztosan ránt be a mélybe… egyé válunk… és már én se tudtam küzdeni ellene. Elhagyott az erőm. Tudtam már nincs sok hátra.
    - De ameddig él az a piciny remény én nem adhatom fel. Bátornak kell lennem… de félek. Félek már, nem tudok bízni azokban, akik elfordultak tőlem… elhagynának… ismét. Már magamban is kezdek kételkedni, hisz minek van élet, ha ily kevés az idő… túl rövid bármihez is. Belekezdünk dolgokba, de igazán befejezni nem tudjuk őket… soha -elmélkedtem magamban. Későre járt már. Elnyomott az álom.

Hajnalodott, de már rég nem az a nap nézett vissza rám. Nem melegített fel úgy, mint azelőtt. Semmi sem olyan, mint régen. Pedig rengetegszer sírtam esténként, hogy bárcsak ne történt volna semmi, bárcsak álmodnék és holnap már otthon lehetnék úgy, mint azelőtt. De sokszor azért sírtam, hogy megtanuljak felejteni. Imádkoztam, hogy végre megtalálhassam magam és tudjak újra igazán nevetni, érezni, hogy visszanyerjem régi önmagam. De ez nem egyszerű. Már az ételek ízét sem érzem… minden keserű, akár a lelkem. Bár ezt nem mutatom ki. Inkább elfojtom az érzéseimet.

De hála Istennek, mint mondtam, volt az a kis remény foszlány. Igen. Ők a legjobb barátaim voltak, Ella, Natalie és Molly. Mindig felvidítottak. Ha velük voltam, akkor elfelejtettem hirtelen minden rosszat. De ne szaladjunk előre. Inkább tegyünk kicsi visszatekintést, hogyan is alakult az életem ezen szakasza.

Most nyár eleje van… nyári szünet rulez! Natalie-éknek van egy nyaralójuk kint Németben. Elhatároztuk, hogy nem fogunk otthon megpenészedni, ezért kiruccanunk egy kicsit. Nehezen, de meggyőztük az ősöket, hogy engedjenek ki minket egyedül a nyaralóba. Egy hétre rá már mentünk is ki. Én még nem voltam abban a házban, de úgy láttam ezzel nem vagyok egyedül… amint megláttam összefostam magam a látványtól (nem szó szerint), Ellának meg csorgott a nyála (de neki igen).

Volt két medence! Az egyik az udvaron volt, a másik meg beépítve a házba. Na ezt nekem találták ki. Lent volt WC, fürdő, egy bazi nagy nappali, úgy szint egy konyha. Fent megint volt tisztálkodási helyiség és volt 5 szoba, meg padlás.

    - Jó kis kuckó… otthonos –vonom meg a vállam és közben lehuppanok a kanapéra.
    - Milyen kuckó?! Látsz te itt valahol olyat?! Az ehhez képest egy rozoga kis faház…- szólal meg végre Ella.
    - Mennyi volt?- kérdezem.

- Nem publikus…- rántja meg a vállát Natalie és felhúz az emeletre.

- Na mit akarsz ma csinálni? Én nagyon unatkozok… -fordulok Ella felé a problémámmal.

- Hát szerintem Nat ma pakolászni fog… szal csak ketten leszünk. Még ne csináljunk banzájt, hisz ma érkeztünk. Nem lenne sportszerű a szomszédokkal szemben. –vakarássza a fejét.

- Oké. Akkor menjünk el csak simán sétálni. Kilométer hiányom van. De azért megkérdem Nat-et is hátha…

- Oksa. Csak nyugodtan.